Ismerkedés a csipkeveréssel

Június 12-én a békéscsabai Tóthné Kiss Szilvia népi iparművész a bélmegyeri iskolába látogatott. Szilvi a csipkeverés alapjait férje nagymamájától tanulta az 1990-es évek elején. Később csipkekészítő oktató végzettséget szerzett, és felnőttekkel ismertette meg a csipkék elragadó világát. Lelkesedéssel beszélt kiállított és zsűrizett munkáiról, amelyeket meg is mutatott nekünk. Tőle tudjuk, hogy a varrott csipke Itáliából terjedt el, fehér lenfonálból készül, és a varrónők egyetlen - tűbe fűzött - szállal dolgoznak. A vert csipke több szállal készül, és verőpálcákkal dolgoznak. Mindkét csipkekészítés rendkívül idő- és munkaigényes eljárás, nem utolsó sorban drága. Ez a lyukacsos, légies megjelenésű anyag régen az uralkodó asszonyok öltözködésében (gallér, kézelő, keszkenő) kapott először szerepet. A kézműves tevékenységek sorába tartozó csipkekészítés a 16-17. századi felfutása után ma újra reneszánszát éli.

A csipkeverő Szilvi szeretettel mutogatta a csipkeverés kellékeit. A verőpárna számos méretben készül és tömőanyaga fűrészpor. A verők nyele fából van, hiszen hajdan a nők földeken dolgoztak. Ujjaikon lévő bőrlécek sekély barázdáiba került szennyeződés miatt a fehér fonál nem maradt volna makulátlan tiszta. Az elkészített csipkét nagyon óvják, mosás után már veszít értékéből.

A csipkekészítő a verőpárnára rögzített minta alapján nagy türelemmel magyarázta a gyerekeknek a verők egymás utáni sorrendiségét. Az alkalmi csipkeverők – tanítványaim - meg is próbálkoztak a munkával. Köszönöm egykori, középiskolai osztálytársamnak a bemutatót!

 A képeket ide kattintva tekinthetik meg! 

Simon Anna