Érzékenyítés: LÉLEKMOZGATÓ program a fejlesztő csoportokban
A Magyar Parasport Napját ebben az évben két fejlesztő csoportommal tartottuk meg. Az elmúlt tanévhez hasonlóan is igyekeztem olyan foglalkozásokat tartani, amely két életkorban különböző gyermekcsoportnál (2.d; 6.c; 6.d) is hangulatos, elgondolkodtató, szemléletváltó gondolkodást váltott ki a tanulókból. A tanórák során beszélgettünk a parasportokról, parasportolóinkról, a „más”-ság elfogadásáról, az önzetlen segítségről. Megtapasztalhatták hogy milyen szájjal írni, rajzolni; hogyan segítünk vak vagy látássérült embertársainknak hanggal és tevőlegesen is; hogyan is tudunk szájról olvasni; milyen erő kell ahhoz, ha egy kerekesszékbe csak a karizmunkat használva tudunk a földről beülni. A feladatok alkalmával megtapasztalhatták a tanulók, hogy milyen és mennyi nehézséggel kell megküzdenie a fogyatékos embereknek a mindennapok során. A foglalkozások végén a tanulók arcán tükröződött a megdöbbenés, a tisztelet és alázat.
Hirotada Ototake gondolatával zártuk le a tanórákat:
„Amikor gyerekeknek beszélek, gyakran elmondom: - Néhányan szemüvegesek vagytok, ugye? Azért van szemüvegetek, mert nem láttok tökéletesen, igaz? Én tolószéket használok, mert nem tökéletes a lábam. Akkor nevetnek és azt mondják: - Tényleg, úgy van. - Bármikor megkérdezem az embereket, sajnálják-e a szemüvegeseket, a válasz: nem; de ha azt kérdem sajnálják-e a tolószékeseket, majdnem mindenki igent mond.
- De hát épp most mondtátok, hogy a két eset szinte ugyanaz. Akkor miért sajnáljátok a tolószékeseket? Így válaszolnak: - Egy rossz szemű ember a szemüveg segítségével ugyanolyan jól lát, de egy tolószékes ember a tolószékével együtt sem képes egy csomó dologra. Ezért valóban sajnálnunk kell. Azt hiszem, fején találták a szöget. Ez nem jelent mást, mint hogy azokat a feltételeket, melyek miatt a fogyatékos embereket sajnálni kell, meg lehet változtatni - minél kevesebb sajnálatra méltó ember van, annál jobb.”
A képeket ide kattintva tekinthetik meg!
Kovács Annamária
fejlesztő pedagógus